Mi vagyok én: szülő? Vagy néző a Tropicáriumban?!?

Stresszkezelés a szülő-kamasz kapcsolatban

Ideges, fáradt, ingerült, figyelmetlen, érzékeny, sírós, flegma, kimerült —minden tinédzser ilyen, ezek a tünetek élettani jelenségként akár teljesen normálisak is lehetnek. Szülőként hogyan kezeljük ezeket a hangulatokat? Hogyan segítsünk gyermekünknek és magunknak, hogy könnyebben elviseljük egymást? Megkérdeztük a szakértőt, aki szülőként gyakorlati tanácsokkal is szolgált.

Sok szülő bizonytalan abban, hogyan tudja segíteni gyermekét, és a legkülönfélébb stratégiák között hezitál: megkérdőjelezi önmagát saját szülői szerepében: „Vajon én csinálok valamit rosszul? ”, vagy mindentudó szakértőként csak a kioktatás nyelvét beszéli: „Bezzeg amikor én voltam ennyi idős, akkor éjfélre már otthon kellett lenni!” „Ugyan, mit tudsz te az életről? Majd ha annyi idős leszel, mint én, akkor megtudod!” „Amíg az én házamban élsz, addig nem beszélsz vissza!” „Nem gondolod komolyan, hogy ebben kimész az utcára!”

Mi vagyok én: szülő? Vagy néző a Tropicáriumban?!?

Szülőként hasznos önsegítő stratégiánk lehet, ha úgy tekintünk magunkra, mint nézőre a Tropicáriumban: az üvegfalon keresztül bámészkodunk, megfigyelünk és türelmesen várjuk, amíg gyermekünk felénk fordul. Ne feledjük, a gyerek csak tesztel bennünket, szeretne minél távolabb kerülni a mi hitrendszerünktől, és megkérdőjelezni azt. Új, saját világot épít, nem a szülők birodalmában akar létezni. Új viselkedésmintákat lát, kipróbálja azokat, olykor hátat fordít mindannak, amiben a család hisz. Ez az ambivalencia őt is feszíti, nem csak a szülőket. Engedjük őt fokozatosan a saját útjára, segítsük őt. Hogyan? Íme néhány stratégia a korábbiak helyett, amit érdemes kipróbálni:


1. „Mikrofonba beszélés”: Merjük kihangosítani saját érzéseinket, szinte szinkronizáljuk dilemmáinkat és kételyeinket, úgy, hogy nem minősítjük őt. Beszéljünk egyes szám első személyben arról, hogy nekünk szülőként milyen nehéz meghozni egy döntést, mert a helyzet nekünk is új. „Még szokatlan, hogy a barátodnál akarsz aludni, még mi is tanuljuk ezt a helyzetet.” Adjunk hangot a saját szükségleteinknek úgy, hogy ne tegyünk rá megjegyzést: „Időre van szükségem, hogy megszokjam ezt a hajviseletet. Más, mint ami eddig volt.” Ezzel átmegy az az üzenet is, hogy aggódunk ugyan, de megértjük őt. És egy kamasznak erre van a legnagyobb szüksége: a megértésre.

2. „Időutazás” Feszült szituációban segít, ha előre- vagy hátrautazunk az időben, és behozzuk a humort, hogy együtt rá tudjunk nevetni a feszült helyzetekre, vagy megláttassuk gyermekünkkel egy-egy konfliktus abszurditását. Idézzük fel, milyen aranyos kisbaba volt, vagy éppen vetítsük előre, hogy milyen jó lesz, ha majd mi is számíthatunk rá aggastyánként. Merjük a jelenbe visszahozni a múltban könnyebben megélt feltétel nélküli szeretet nyelvét: „akkor is szerettelek, amikor végigbömbölted az éjszakákat, és ez mostanra sem változott”. Nekem a kedvenc joker-mondatom: „Tudod, hogy idős édesanyád milyen nehezen reagál a változásokra!”

3. „Azonosságok és különbségek” közös feltérképezése és tiszteletben tartása. Ez talán a legnehezebb, mert sokszor értetlenül állunk azelőtt, hogy milyen, eddig ismeretlen viselkedésmintákat tapasztalunk a gyermekünknél. Kérdezzük őt bátran arról, hogy milyennek lát bennünket, mit tapasztal velünk kapcsolatban. Ez általában egyirányú szokott lenni, csak mi szülők formálunk véleményt, érdemes tehát megfordítani, szülői önismeretnek sem utolsó. A gyerekek mindig szívesen beszélgetnek arról is, hogy ők mit csinálnának másképp a szülő helyében. A bizalmat stabilizálja, ha érzékeny kérdésekben kikérjük a véleményüket, tanácsukat.

4. „Nyitott kérdések” A „nem hiszem el, hogy már megint elkéstél! Soha nem lehet benned megbízni (kettős tagadás a mondatban)!” helyett próbáljunk nyitott kérdést feltenni, de nem elfojtani a haragunkat, hiszen érzelmi stresszállapotban vagyunk. „Mire van szükséged, hogy pontosan érkezz meg?” „Mivel próbálkozol legközelebb, hogy pontosan érkezz?” Kerüljük az általánosító „mindig, soha, már megint” kifejezéseket, mert ezek igazi kommunikációs sorompóként vágják el a további párbeszéd útját.

5. „Konkrét tények, pontos szerződéskötés” A kamaszcoaching-üléseken a gyerekek arról számolnak be, hogy nem mindig értik, amit a szülő kér tőlük. „Kérlek délután négyig minden ruhát hajtogass be a szekrénybe és a szennyes ruhákat vidd ki a szennyestartóba!” mondat könnyebben értelmezhető számukra, mint a „Nem hiszem el, hogy milyen disznóól van (örökké) a szobádban!”

Mi vagyok én: szülő? Vagy néző a Tropicáriumban?!?

A szülői elvárásainkat bontsuk le részegységekre, próbáljunk partneri szerepben maradni az áldozatszerep helyett: „Már megint nekem kellett hazacipelnem az összes kaját” helyett szerződjünk a gyerekünkkel, hogy melyik napon vállal egy órát a bevásárlásra. Emeljük őt a család teljes jogú tagjává azzal, hogy számítunk rá és ezt megfelelően ki is fejezzük: „Szükségem van a segítségedre, hogy hetente egyszer/kétszer/négyszer te vásárolj be!” Megállapodásainkat írásban is rögzíthetjük, segítve ezzel a felelősségvállalás megtanulását.

6. Vis maior esetben forduljunk a jól bevált „időt kérek” stratégiához. Amikor teljesen kimerültünk egy vitában, elborítja mindkét felet a lila köd, nem látjuk a megoldást, akkor egyszerűen mutassunk szünetjelet. „Időre van szükségem, hogy átgondoljam, térjünk vissza rá egy óra múlva!” „Most annyira dühös vagyok, hogy úgysem tudnánk megbeszélni, gondoljuk át mindketten!

Ne felejtsük el, ha megtanítjuk gyerekeinket arra, hogyan kezeljenek egy-egy helyzetet, azzal a felnőtté válásukat se

gítjük.

 

Szerző: Svéda Dóra coach, a Coachingcentrum alapítója, két tinédzser fiú édesanyja