Ismert magyarok pályájuk kezdetén: Balatoni Jocó bácsi - az ország legnépszerűbb töritanára

„A kis dadogósból úgyse lesz semmi!” Lám, mégis ő lett Jocó bácsi, a legkreatívabb töritanár

Szinte nincs is olyan gyerek, vagy felnőtt, aki ne ismerné Balatoni József, azaz Jocó bácsi írásait, Facebook oldalát, vagy valamilyen televíziós szereplését. Pedig ő „csak egy átlagos töritanár” a sok közül, aki az elmúlt évek során megmutatta nekünk, hogyan lehet igazi élménypedagógiát csempészni az iskola falai közé, miként lehet a gyerekekkel igazán megszerettetni a tanulást, folyamatosan táplálni a bennük lévő tudásvágyat. Vele beszélgettünk a felvételi időszak nehézségeiről, a kamaszkor sajátosságairól és arról, ő maga hogyan talált rá a neki való hivatásra.

Mikor és hogyan jöttél rá arra, hogy tanár akarsz lenni, hogy a pedagógusi pálya való neked?

Nekem ez már általános iskola első osztályában eldőlt: igazából akkor eldöntöttem, hogy tanár leszek. Nem tudom, hogy miért, vagy hogy honnan jött, de iskola után én otthon gyakoroltam a „láttam” jelet, meg amikor írtam, akkor pirospontot adtam magamnak. Egészen általános iskola végéig megmaradt ez, mindig csak az változott, hogy épp milyen tanár is akarok lenni igazából. Mert ugye természetesen alsóban alsós tanító akartam lenni, aztán felső tagozatban matematika-fizika szakos szerettem volna lenni. Majd gimnáziumban úgy éreztem, hogy ez mégsem nekem való-, ez a matek-fizika szak-, utána meg úgy gondoltam, hogy ez az egész tanítói pálya nem nekem való, ezért aztán kicsit eltértem tőle. Igazából kommunikáció-médiával akartam foglalkozni. De valahogy mégis úgy alakult, hogy az egyetemi felvételikor nem vettek fel kommunikáció-médiára, és azért a pedagógia végig ott volt valahol bennem, úgyhogy szépen beadtam a jelentkezésem a Pécsi Tudományegyetemre is, történelem szakra. Oda fel is vettek, úgyhogy végül ilyen vargabetűvel oda kerültem, ahova kellett. Úgy voltam vele, hogy majd meglátom mennyire tetszik ez nekem, és szerencsére meg is találtam benne a helyemet. És hát milyen az élet: három-négy év múlva a kommunikáció és a média visszakúszott az életembe.

Akkor mondhatjuk, hogy neked nagyon szerencsésen alakult, alakul az életpályád, de azért manapság nem túl könnyű döntés előtt állnak azok a 14 évesek, akik épp középiskolába készülnek. Tapasztalatod szerint rá lehet-e érezni ilyen fiatalon, hogy mi az a terület, ami később is jó lesz egy gyereknek és ily módon el lehet-e már indulni ilyen korán a jó irányba?

Én az mondom, hogy nagyon kevés az a gyerek, aki már általános iskolás korában ráérez. Tényleg az egy nagyon szerencsés életpálya, amikor az ember kitalálja viszonylag korán, aztán végül azt is csinálja és meg is találja benne a helyét. De azt gondolom, hogy ebben az életkorban nagyon-nagyon nehéz dönteni, pláne ma, mert olyan sok minden változik körülöttük, annyi minden alakul, hogy igazából azt sem tudjuk megmondani, hogy az adott szakma, amire ők szeretnének menni, az lesz-e még 5-10 év múlva. Ezért ez nagyon megnehezíti a pályaválasztásukat. Másrészt azt gondolom, hogy ebben az életkorban ez akár naponta változhat, vagy hetente, hogy én most divattervező akarok lenni, vagy sportoló, vagy pedagógus, vagy állatorvos – ami ugye az általános iskolás gyerekek körében nagyon népszerű. Nagyon sok minden van ilyenkor, ami előkerül a gyerekekben, úgyhogy szerintem nem feltétlenül baj, ha nem tudják. Az mondjuk nem árt, ha legalább az irány megvan, de gimnáziumban még nagyon sokszor fognak változtatni. Ugye itt van az én példám, hogy nekem abszolút megvolt az irány, aztán gimnáziumban ez teljesen megváltozott, aztán mégiscsak visszatértem. Nem gondolom, hogy baj, ha ők nem tudják és nem is feltétlenül kell tőlük elvárni. Meg az is lehet, hogy egy gyerek mondjuk tudja, hogy ő szakács akar lenni, vagy asztalos, és aztán elmegy, elkezdi és aztán rájön, hogy neki ez mégsem való.

Osztályfőnökként, amikor egy kicsit már jobban megismerted a gyerekeket és azt látod, hogy valaki nagyon nincs a helyén, akkor miben tudsz neki segíteni, mit tudsz tanácsolni, hogyan tudod terelgetni?

Én pályaorientációval és életpálya építéssel is foglalkozom, és nagyon-nagyon sok olyan gyakorlat létezik-, mint például különböző játékok, műveltségi kérdések, készségfelmérő feladatsorok meg persze különböző pszichológiai vizsgálatok, - amiket megcsináltatok a gyerekekkel annak érdekében, hogy talán már az érettségi elérkeztéig megtalálják az utat. De az sem ritka, hogy valakinél még az érettségi évében sem körvonalazódik, hogy mit is akar csinálni, ez nagyon nehéz. Én próbálkozom az elejétől kezdve arra figyelni, hogy együtt megtaláljuk az utat, azt, hogy valaki miben tehetséges és utána ebben támogatni. Ha megtaláltuk, akkor igyekszem fejleszteni, erősíteni benne, hogy igen, neki ez egy jó irány. Soha nem mondom meg a diákjaimnak, hogy mik legyenek, én nem tudom felvállalni ezt a dolgot. Nagyon sokan azt gondolják egyébként, hogy egy pályaválasztási konzultáció arról szól, hogy megmondom mik legyenek, hát nem mondom meg. Hanem igazából témaköröket jelölünk ki együtt, hogy mi legyen az irány: gyerekekkel, vagy állatokkal foglalkozni, vagy esetleg vezetőként tevékenykedni. Ezeket így meg lehet mondani, de ennél többet szerintem nem lehet a pedagógusnak sem felvállalni. Persze van olyan diákom, aki megmondta, hogy mi szeretne lenni és meg tudtam erősíteni benne, hogy az valóban neki való. Amikor azt gondolom, hogy nem való, akkor pedig nem mondom azt neki, hogy nem való, hanem próbálom olyan helyzetekbe tenni, ahol ezt kipróbálhatja, hogy aztán tényleg kiderülhessen, hogy neki ez működik vagy sem.

Mit gondolsz, szülőként hogyan lehet támogatni a gyerekeket nyolcadikos korban?

Szülőként nagyon fontos, hogy ne erőltessük a gyerekre azt, amit nem akar. Nagyon sok szülő beleesik abba a hibába, hogy megmondja, hogy mi legyen a gyerek, mert azt mondja, hogy ő majd tudja, hogy mi a jó, meg melyik iskola lesz a megfelelő és már ez egy konfliktus forrás lehet gyerek és szülő között. Mert ha a gyereknek van egy álma, ami lehet hogy nem is olyan elrugaszkodott a valóságtól, előfordul, hogy így mégsem tudja átvinni a szülein, mert a szülők mondjuk kitalálják, hogy márpedig neki ügyvédnek kell lenni. Egy szülő abban tudja legjobban támogatni a gyerekét, hogy meghallgatja. És akár leülhetnek a pedagógussal közösen is átbeszélni a dolgot, ahol mindenki elmondhatja az érveit, egyfajta mediációs-pályaorientációs beszélgetés alkalmával, ahol a diák is elmondhatja, hogy miért nem szeretne mondjuk abba az iskolába menni, ahova a szülei küldenék. Mindenképp tekintsük ebben a kérdésben partnernek a gyerekünket! Persze ha azt érezzük, hogy nagyon elrugaszkodott a valóságtól, azt meg lehet neki mondani, de akkor sem erőből szabad ennek nekimenni. Nem szabad úgy kezelni a helyzetet, hogy „márpedig én megmondom és úgyis az lesz, amit én gondolok”, mert az egy nagyon nagy ellenérzést kelt a gyerekben és a leendő iskolájába is ezekkel a negatív érzésekkel megy majd.

Ezek szerint téged segítettek a szüleid, támogatták az elképzeléseidet...

Engem abszolút támogattak. Olyan különös helyzetbe kerültem akkor, hogy egy nap alatt kellett eldöntenem, hogy elmegyek-e Pápára kollégiumba. Leültek velem a szüleim és azt mondták, hogy bárhogy is döntök, ők támogatni fognak, azzal a feltétellel, hogy tartsak ki a döntésem mellett. Édesapám Pápára járt középiskolába, ő tudott mesélni Pápáról, édesanyám Veszprémbe-, ő nem volt kollégista-, így el tudták mondani mindkettőnek az előnyeit meg a hátrányait. A döntést én hoztam meg: végül elmentem Pápára kollégiumba és ez életem egyik legjobb döntése volt.

Mit tanácsolsz azoknak, akiket nem oda vesznek fel, ahova menni szeretnének? Ilyenkor hogyan tovább?

Mindig elmondom a diákjaimnak, hogy próbáljanak meg több olyan intézményt választani, ahova szívesen mennének, hogy ne mindent egy lapra tegyenek föl. Egyébként azt gondolom, hogy egy kicsit kiakadni, kétségbeesni, elkeseredni ér az első pillanatban-, én is teljesen kiakadtam, amikor először nem vettek föl az egyetemre, dühöngtem stb. stb.-, de utána ezt el kell engedni. Nem szabad negatív érzésekkel nekiindulni, nem szabad úgy tekinteni az iskolára, hogy ez egy ’B opció’, hanem meg kell adni a lehetőséget, hogy alakuljon. Lehet, hogy ez egy patetikus gondolat, de legtöbbször később az élet ezeket a dolgokat valahogy egálba hozza és aztán kiderül az ember számára, hogy valójában akkor ő miért került oda, ahova. Azt tudom mondani ilyenkor egy gyereknek, hogy fogadd el, gondolj arra, hogy ennek valamiért így kellett lennie. Sajnos sok esetben úgy kezelik vagy gondolják ezt, mintha a középiskolai felvételin múlna az életük, akkora teher van már ebben is rajtuk, hogy „mert jön a felvételi, meg most nagyon jól kell teljesítened”, pedig nem szabadna ezt ennyire komolyan venni.

Hogyan lehet szerinted egy gyerekkel megértetni, hogy ez nem kudarc, hanem egy új út, egy új lehetőség arra, hogy jobban megismerje önmagát és esetleg később olyan helyre kerüljön ezáltal, ami neki való?

Pedagógusként és szülőként is egyrészt támogatóan, másrészt pedig őszinte kommunikációval. El lehet neki mondani, hogy igen, ez most így alakult, ez egy ilyen helyzet. Van az ember életében, amikor valami nem úgy alakul, ahogy szerette volna, de később aztán sokkal jobb lesz, mint ahogy azt elképzelte. Azt kell neki elmagyarázni, hogy ez igazából egy új lehetőség arra, hogy felmérje, hogy igazából mire is képes, miben jó; és még az is lehet, hogy egy olyan környezetbe kerül, ami neki nagyon hasznára válik.

Én azt tapasztalom, hogy ebben az életkorban a diákok még nem minden esetben vannak tisztában a készségeikkel, képességeikkel. Valahogy azt érzem, hogy még a mai gyerekek is bőven önbizalom híján vannak, nem biztosak önmagukban...maradjunk csak az állatorvosos példánál. Tegyük fel van egy gyerek, aki minden áron az szeretne lenni, és mondjuk az ahhoz szükséges tantárgyakból egyben nem valami erős, ezáltal lehet, hogy saját magának bebeszéli, hogy így már úgysem fog menni. Mit lehet ilyenkor tenni, hogy irányt mutassunk?

Ilyenkor a pedagógusnak van nagyon-nagy szerepe abban, hogy nem szabad elhitetni a gyerekkel, hogy valamiben nem jó. Azt kell vele elhitetni, hogy képes és tud is fejlődni abban a valamiben. Hogy ki tud magából hozni olyan dolgokat, amiről nem gondolta volna, hogy menni fog neki. Fel kell előtte vázolni, hogy oké: hogyha neked ez a terved és küzdeni akarsz érte, akkor igenis ebből és ebből ekkora energiát kell belefektetned. Mert én abszolút vallom azt, hogy ha az ember bármilyen energiabefektetés nélkül megkap valamit, az nem olyan jó érzés. Persze, pillanatnyilag tök jó, de utána már nem tudod értékelni, mert azt csak úgy megkapod.

Nekünk felnőtteknek, de a diákoknak is ugyanúgy kell a sikerélmény, erre gondolsz?

Igen, ezért akinek már megvan az irány, őt presszionálni kell arra, hogy igenis ez benned van, meg tudod csinálni. És még akkor is meg kell próbálni, ha nem feltétlenül hiszel abban, hogy képes rá. De pedagógusként is el kell hinned, hogy ha egy gyerek nagyon odateszi magát és úgy kezeled, hogy ő képes rá, akkor nagy eséllyel képes is lesz rá.

Neked voltak gyerekként olyan mélypontjaid, amikor elbizonytalanodtál magadban?

Állandóan. Nekem nagyon-nagyon intenzív kamaszkorom volt, érzelmileg is meg mindenhogyan. Meg nekem azért a tanáraim is tettek arról, hogy elbizonytalanodjak, én nagyon sok negatív dolgot kaptam. Már kisebb gyerekként a beszédhibám miatt leírtak a pedagógusok, hogy „a kis dadogósból úgyse lesz semmi”. De ezeken én nagyon megedződtem, annak ellenére, hogy tényleg voltak emiatt durva mélypontjaim és igazából nem is mindig magam okoztam ezeket a helyzeteket. Szerintem kamaszként mindig van olyan, hogy az ember elbizonytalanodik. Önmagában, a döntéseiben, a gondolataiban, bármiben. De azért esetemben mindig tettek is erről, hogy ne legyen könnyű.

Hogyan lehet azon felülemelkedni, amikor a tanáraid úgymond leírnak?

Szülői támogatással. Illetve biztos, hogy van olyan pedagógus, aki hisz abban a gyerekben. És az adott pedagógusnak kell egy kicsit tompítani a többiek által mondott, vagy gondolt dolgokat. Azt el kell fogadni, hogy a kamaszkor nagyon sok bizonytalansággal jár. Nagyon sokszor vonják kétségbe önmagukat meg a képességeiket és a legtöbbször inkább alul értékelik magukat, mert ez utóbbi ugye a kamaszkor sajátossága. De meg kell tanítani nekik, hogy ezeket a dolgokat lehet kezelni. Ez egy nagyon nehéz időszak és korszak, vagy fejezet, de azt gondolom, hogy alapvetően ezek kezelését mind-mind meg lehet tanítani a gyerekeknek.

Milyen egy jó gyerek? Arra az esetre, ha valaki elbizonytalanodna önmagában...

Szerintem alapvetően minden gyerek jó. Az, hogy nekem milyen a jó gyerek, az egy nagyon szubjektív kérdés. Mert hogy van olyan pedagógus, aki azt gondolja, hogy az a jó gyerek, aki mindig minden órára készül, mindene készen van, az órán nem beszélget, ha kérdezem. Ő egy jó gyerek, de alapvetően egy állóvíz. Én sokkal jobban szeretem a kicsit vagányabb gyerekeket, akiket el kell érni, akikkel lehet min dolgozni. De azt gondolom, hogy akárhány pedagógust megkérdezünk valószínűleg mindegyik mást mondana arról, hogy szerinte milyen egy jó gyerek. A vagányság, életrevalóság, a humor nagyon fontos szerintem.

Tavaly és tavalyelőtt is megjelent egy-egy regényed, ami kifejezetten kamaszoknak szól kamaszokról: a Kamaszharc és az Osztályharc, amit érdemes forgatni, ha valaki kedveli Jocó bácsi világát. Mivel szólítod meg bennük az érintett korosztályt? Miért érdemes elolvasni őket?

A Kamaszharc egy 17 éves srác naplója a maga kendőzetlen őszinteségeivel, ami nagyon sok kamaszkori problémát tár fel. 31 évesen találja meg a saját naplóját, amit elkezd olvasni. Kvázi gondolatban beszélget a naplójával és szembesül azzal, hogy kamaszként mit gondolt a jövőjéről és hogy ehhez képest hol tart most.

Az Osztályharc pedig egy osztály története az érettségi évében. Azé az osztályé, ahova a Kamaszharc 17 éves főhőse, Hori járt. Ezt a történetet végigkíséri a pályaválasztás, az érettségire való készülés és persze a kamaszszerelmek, amik egy végzős osztály életében mindennapos problémák.

Mennyire írtad bele a regényekbe a saját diákkori, kamaszkori élményeidet? A diákjaid felfedezhetik-e benne Jocó bácsit, vagy akár saját magukat?

Igazából mindkettő nagyon érdekes egyveleg, merthogy van benne saját élmény és van benne, ami már pedagógusként az osztályommal, diákjaimmal történt. És persze olyan is, ami teljesen kitalált. Igyekszem eltitkolni bennük, hogy melyik rész szól rólam, melyik történt meg és melyik fikció. Azt pedig mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy melyik rész, vagy karakter szólhat róla.